"Üdvözöljük Észak városában. Érezze jól magát."
A városfalon egyetlen kapu ált, egyetlen helyen kellet csak rést ütni a falon, és a város elesik. Az egyetlen kapu dél felé néz, a hajdani zöld mező, mostanra már csak elfeketedett föld. A város ostroma már hónapok óta tart. A védők nem olyan lelkesek, mint régen, nem olyan könnyedén forog a kard a kezükben, nem olyan könnyedén jut eszükbe a varázsige következő szakasza. Az ostromlók, mint egy hatalmas sötét tenger, csak özönlenek.
A várostól keletre eső hegyen egy fekete köpenyes alak jelent meg. Jobb vállán hosszú vörös szalag futott keresztbe, a szalag alján egy vaskos fekete könyvet erősítettek, fedőlapján egy koponya alatta valamilyen titokzatos nyelv, kortalan rúnái foglaltak helyet. Jobb kezében egy hosszú ember nagyságú bot melynek tetején egy sárkányfejhez hasonló faragás díszelgett. Felemeli a fejét, a kristály fénye megvilágítja az arcát. Vörös szemében hatalmas gyűlölet ég a város lakóival szemben, azzal a várossal szemben ahol minden rossz elkezdődött. Az arcának jobb fele elfeketedett, mintha megégették volna valamikor régen. Bal fele, pedig a fájdalmat hordozza.
Kinyitja a könyvet, szépen ráérősen lapozgatja, egyik oldalt a másik után néz át. Hirtelen fennhangon nekiáll beszélni valami idegen, torz nyelven. A szél felkerekedik, hangját messzire sodorja a szél. Az ostromlók és a védők egyként hagyják abba a harcot és tekintenek a hegyre, a feketeruhás alakra. Mindenki, aki halja ezeket a torz hangokat, megrémül az eleven félelem telepszik meg a szívükben, mintha az egész életük teljesen értelmetlen lenne. A félelem senkit nem hagyott ki, nem válogatott. Ugyanúgy megőrjítette a varázstudókat és a kardforgatókat, a félelmet nem ismerő bátor minotauruszokat és a közönséges péket. A város felett ragyogó kristályt sem hagyta érintetlenül. A benne rejlő élet megérezte a félelem igéjét. Fénye halványulni kezdett, végül teljesen kialudt. Az egyetlen fényforrás csupán az égen ragyogó holdak, csillagok és néhány égő épület maradt.
A feketeruhás alak befejezte a varázsigét, mostanra mindenkin a félelem uralkodott. A könyvében hátra lapozott, végül becsukta azt és hagyta hadd lógjon a szalagon. Most hogy a csatazaj elmúlt és figyelmét sem a mágia mámorító érzése kötötte le, meghalja a vészkiáltásokat, amik a városból és az előtte lévő pusztáról halhatóak.
- Ne ejtsetek foglyokat.
A feketeruhás hangja lágy volt, nyugodt. Egy harmadik sereg megindult lefele a hegyről. Egy harmadik sereg, mely nem ismer érzelmeket. Ennek a seregnek a tagjai nem élőlények voltak. A harmadik sereg egy nekromanta serege volt. Ezt a sereget nem lehet hagyományos módszerekkel legyőzni, és létszáma minden egyes győzelem után nőt.
A feketeruhás alak összekuporodott, szemét becsukta, befogta fülét mintha ki akarná zárni a fejéből a sikolyokat. Elméjében három ember jelent meg. Bal oldalt egy meglehetősen kopasz, sovány ember. Jobb oldalt egy magas jóképű kegyvesztett lovag. Középen pedig egy nő, hosszú vörös haja az arcába lóg. Egyik alak sem szól semmit, mégis közlik, hogy mit akarnak: Állítsa meg a halott sereget.
A feketeruhás alaknak ez egy könnyű feladat lenne. Egyetlen szava és serege csontjaira hullik szét. Már majdnem elhatározta, hogy megállítja csapatait, amikor egy hangot hallott. ez a hang mintha messziről szólna, mintha nem is beszédet hallana, hanem pusztítás hangjai állnának össze fejében értelmes szöveggé.
- Kik voltak azok, akik száműztek? Kik voltak azok, akik megpróbáltak megölni? Kik voltak azok, akik máglyára küldtek?
A hang csak folytatja a vádaskodást, minek hatására csak még jobban rászorítja a fülére a kezét.
Feketeruhás alak egy gyerekdalt kezd el énekelni. Nem akarja látni sem elméjében az alakokat, sem pedig azt, amit ő teremtett:
A mészárlást.
